A Csatlakozás

A Figyelők bázisának az elpusztítása után a vámpírok nem nyugszanak. Rendszeresen ütnek rajta Skyrim nagyobb városain, amelynek akár mi is szemtanúi lehetünk, ha esténként a városkapuk környékén lopjuk a napot. Ezek után nem csoda, hogy a város lakói egyre többször beszélnek arról, hogy a Dawnguard szervezet újjászületett, és sorozást tart.

Ha nem sikerül elcsípni a pletykát, vagy átélnünk a vámpírok támadását, akkor sem maradunk le a fejleményekről, hiszen egyszer csak Durak (az egykoron oroszt "is" tanuló játékosok mosolyát kiérdemelve a neve miatt), egy ork íjász keres fel minket, hogy nincs e kedvünk csatlakozni a Dawnguardhoz, és segíteni nekik vámpírokat ölni? Az, hogy esetleg mi is vámpírok vagyunk, nem kizáró ok. A miértre elmondja, hogy egy ősi vámpír klán bukkant fel Skyrimban, akik bemutatkozásként elpusztították a Figyelők központi bázisát és lemészároltak mindenkit. Ezért is járja a városokat az ork, hogy a Dawnguard új vezérének, Isrannak a parancsára megfelelő, harcedzett katonákat toborozzon a vámpírok elleni harchoz. Kicsit csalódott, mert sokan csak legyintettek a hívó szóra, aztán persze megy a sírás meg a rívás, amikor egy vámpír harapja át az ember torkát...

Az átjáró az erődhöz.

Akár így, akár úgy, végül a Riften melletti átjáró előtt találjuk magunkat. A túloldalon, a Dayspring kanyonban ott áll az egykor szebb napokat is látott Dawnguard erőd. Az oda vezető ösvényen találkozhatunk Agmaerrel, egy északi banditával, aki úgy döntött, hogy feladja addigi csavargó és bűnöző életmódját, és vámpírvadásznak áll. Nemes gondolat, Bár a tény, hogy szegénykém fél egyedül felsétálni a Dawnguard erődhöz, ad a sztorinak egy kis mellékízt. Nagyon megörül nekünk, és az út maradék részére csatlakozik hozzánk. Séta közben megkér, ne köpjük be Isrannál, hogy milyen beszari volt. Lovunkat az átjárónál hagyjuk. Lydiát nem. Ő jöhet.

Az átjárón átlépve, az erődhöz vezető úton ismét összefuthatunk Durakkal, aki ezek szerint befejezte a toborzást. Éppen egy számszeríjjal gyakorol. Büszkén mutatja be a Dawnguard egyik specialitását, ezt a fajta masszív távolsági fegyvert. Vámpírok ellen a legjobb megoldás. Kezünkbe is nyom egyet némi lőszer kíséretében - tessék gyakorolni!

Elhagyva az orkot, az erőd kapuja előtti lépcsőn Celann köszönt minket és az északi banditát. Agmaer egy biccentés után beszalad az erődbe. Szóba elegyedve Celannal, megemlíti, hogy meglepődött Isran megkeresésén, főleg azok után, ami kettőjük között történt anno. Elmeséli, hogy mindketten a Figyelők kötelékébe tartoztak, aztán kiléptek. Bár közös kalandjaik során mindketten a jó ügyért harcoltak, de idővel Celannak elege lett Isran "módszereiből", ezért szétváltak útjaik. Nem részletezi az okokat, inkább magához a vezérhez irányít minket.

Benn Isrant egy pap, Tolan társaságában találjuk. Vitatkoznak. Tolan a Figyelők egyik papja volt, és segítséget, illetve menedéket szeretne kérni Israntól, hiszen a Stendarr Figyelői bázis elpusztult, a katonák halottak, a vezérük, Carcette halott, egy szóval, a vámpírok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint azt gondolták korábban. Isran puffog is egy sort, hogy anno nem hallgattak rá, de bezzeg most, amikor megtörtént a baj, felemlegeti, hogy azt mondta Carcette neki anno, hogy a régi Dawnguard erőd egy romhalmaz és nem éri meg újjáépíteni, erre tessék, ő mégis felújította és manapság ez az egyetlen biztonságos menedék, blah-blah... Sajnálja persze, hogy ezt történt az egykori Figyelőkkel, de sértettségének muszáj volt hangot adnia.

balra Durak, az ork ijász, jobba Isran és Tolan

Tolan távozása után szóba állhatunk Isrannal mi magunk is. A "mit keresünk itt" kérdésre adott "csak a környéken jártunk, gondoltuk benézünk mi van itt" válasz miatt a fejét fogva kezdi kétségbe vonni az erődre vigyázó őrök hatékonyságát. Miután tisztázzuk, hogy csatlakozni akarunk és azért vagyunk itt, elmondja, hogy eltökélt szándéka rendbe hozni az erődöt annyira, hogy a vámpírok elleni harcban stabil és bevehetetlen központként szolgáljon. Éppen ezért, ha segíteni akarunk neki, akkor lenne egy feladat.

Tolan, az előzőleg látott pap Isran tudomására hozta, hogy anno egy jó barátja, Adalvald az egykori Figyelő bázis közelében egy régi kriptára bukkant, és szent meggyőződése volt, hogy a kripta mélyén olyan felbecsülhetetlen erejű ereklye található, amely most nagy segítség lenne a vérszívók elleni harcban. Természetesen, senki sem hitt neki. Isran igen. Ezt az ereklyét kellene megszerezni, amíg a redguard építi és tovább erősíti az erődöt. Természetesen a kaland előtt érdemes felkészülni, ezért csak érezzük nyugodtan otthon magunkat, együnk, igyunk amennyi csak belénk fér, javítsuk meg vagy cseréljük le a felszerelésünket. Szükségünk lesz minden erőnkre és elérhető fegyverre.

Mielőtt indulnánk, Tolan közli velünk, hogy ő is velünk tart. Nocsak. A Figyelő bázis támadásakor barátja, a korábban említett Adalvald is ott volt a központban, és az a legkevesebb, hogy segít megkeresni az ereklyét. Isran nem örül a pap döntésének, szerinte rossz ötlet, Tolan - mint minden egykori Figyelő - gyenge a feladathoz, puhány és elszokott a harctól az évek alatt. Tolan nem ért egyet, hajtja a bosszúvágy, ezért végül abban maradunk, hogy berajzolja a térképen a helyet (Dimhollow Crypt) és előre megy. Ott találkozunk, a ha készen állunk a kalandra!

A kripta bejárata, Dawnstartól délnyugatra

Ébredés (Awakening)

A kripta nincs közel. Dawnstartól délnyugatra, a hegyek között elbújva bukkanunk rá. Belépve két vámpírral találkozunk, akik egy kedves kis kutyuska, egy démoni Death hound társaságában őrködnek és beszélgetnek. Közelebb lopakodunk. Kiderül, hallották ők is, hogy újra megalakult a Dawnguard, de szerintük felesleges időpocséklás, nincs esélyünk ellenük. Elpusztították a Figyelők központját, erre tessék, nem tanultunk belőle. Például itt van ez a hülye, akinek - bár jól harcolt és megölte két társukat - annyi esze nem volt, hogy ne egyedül jöjjön ide a kriptába. Mindenesetre bíznak benne, hogy valaki újra felbukkan majd, mert kezdenek megint szomjasak lenni... (Hát, aranyapám, így jártatok!)

Mivel sietünk, és ragaszkodunk minden csepp vérünkhöz, ezért udvariatlan vendégként eltekintünk a protokolltól, és köszönés képpen felszegezzük őket a falra a nem rég kapott számszeríjjal. Lesből támadva brutális a csúzli. Lydia eközben a démonkutyával törli fel a padlót. A vámpíroktól nem olyan messze megpillantjuk Tolan holttestét. Róla beszéltek. Hősiességét jelzi a két-három másik vámpír hullája, akiket még megölt a halála előtt. Kifosztjuk a vérszívó hulláit, eltemetjük a papot, és indulnánk tovább... de haladást egy rács akadályozza. Szerencsére a nyitásért felelős kapcsolót a közelben találjuk.

Tolan az életével fizetett a küldetés sikeréért

A kripta további részei is tele vannak Vámpírokkal, Death Houndokkal, feltámasztott ősi nord harcosokkal, csontvázakkal, és megannyi ellenséges szerzettel. Nem okoznak gondot, bedaráljuk őket egytől-egyig. A barlang tele van pókokkal is, akik néha nem restek nekitámadni a vámpíroknak is. Ilyenkor elég hátradőlni, megvárni mi lesz a vége, majd a fáradt és sebesült győztest agyonverni. Nem sportszerű, de hatékony.

Ezen kívül találunk mindenféle finom itókákat, fegyvereket, páncélokat, drágaköveket és trükkös ajtók mögött lapuló rejtett kincseket - alig bírjuk elpakolni a sok szajrét. Egy fa ajtó mögött pedig feltárul a Dimhollow kripta legalsó szintje. Egy hatalmas terem, a közepén egy barlangi tóval, a tó közepén egy érdekes, mágikus kör alakú emelvénnyel, és mindenfelé mozdulatlan félelmetes kőszobrokkal.

Az emelvényre vezető híd felé lopakodva feltűnik pár emberi alak, majd érdekes párbeszédet hallunk. Egy csapat vámpír, élükön Lokillal vallatja a korábban halottnak hitt Adalvald-t. A Figyelőt kemény fából faragták, és nem árulja el, hogy hol található, vagy hogy szerezhető meg az ereklye (amiért egyéb iránt mi magunk is jöttünk). Lokil a nemleges válasz után megöli Adalvaldot, nem volt esély, hogy megmentsük. Nincs már rá szükségük, csak a vámpírokon múlik, hogy sikerrel járnak e, vagy üres kézzel térnek e vissza a vezetőjükhöz. Jelentem, tévedtek. A következő percben rajtuk ütünk Lydiával és a vérszívók csúnya véget érnek.

Csendélet: balra a még mozdulatlan gargoyle, jobbra az ősi emelvény

Kifosztjuk a hulláikat, majd megvizsgáljuk Adalvald tetemét. A zsebeiben egy jegyzetfüzetet találunk, amely az ereklyével kapcsolatos felfedezéseit, tapasztalatait, és felállított teóriáit foglalja össze. Átfutva a sorokat, kiderül, hogy Adalvald szerint a barlang ezen, legalsó részét sokkal korábban építették, mint bármely más Északi épületet Skyrimban. A építészeti formák, a kövek megmunkálása, mind-mind egy régi, ősi kultúrára utal, amelyet nem ismert fel. A szobrok alakjai, és a stílus arra utal, hogy akárki is alakította ki a barlang alsó részét, szerethette a nekromágiát vagy a vámpírok kultúráját, világát. Mint azóta kiderült, nem tévedett sokat. Hogy mennyire fején találta a szöget, azt már sajnos nem tudhatta meg.

Történt ugyanis, hogy a Figyelők Csarnoka támadásakor nem öltek meg mindenkit a vámpírok. Sok embert elhurcoltak, hogy az otthon maradt társaik is lakmározhassanak belőlük. Adalvald is ezen túlélők közé tartozott. A fogságban valahogy a vámpírok vezérének kezébe kerültek a jegyzetei, aki egyből felismerte, hogy mi az a rejtélyes kincs/ereklye, amely a barlang mélyén található. Láncra verette hát a Figyelőt, és egy vámpír csapattal visszaküldte a barlangba. A vérszívó csapat feladata ugyanaz volt, mint nekünk: megtalálni a felbecsülhetetlen ereklyét, és haza vinni. Így kerültek a vámpírok a barlangba és szereztek tudomást az ereklyéről.

Az emelvény közepén egy mágikus rendszer található, amelyet a vérünk indít be, erre hamar rájövünk - mégis csak vámpírokról van szó. Ám, hogy aktiválni tudjuk ezt a rendszert, az emelvényen található kis oszlopokat kell a megfelelő helyekre tologatni, amíg azok meg nem gyulladnak, köszönhetően a vérünkkel aktivált rendszerből előtörő energiának. Miután az utolsó is a helyére kerül és felvillan a lila tűz az utolsó kis tartóoszlop tetején, a feladatot teljesítettük.

Az inaktív és az aktivált védelmi rendszer

Kisvártatva egy kő szarkofág emelkedik fel az emelvény közepén. Leemeljük az oldalát, és legnagyobb meglepetésünkre egy fiatal leányzó bukkan elő a belsejéből. Szemei vörösen izzanak, öltözete hasonló, mint a korábban látott vámpírok bőrszerkói - valószínű, hogy egy vámpírhoz van szerencsénk. A hátán egy furcsa, henger alakú tárgyat hord, egy...egy...ŐSI TEKERCSET! Ellentétben az eddigiekkel, ő nem támad azonnal. Inkább térdre esik, mint akit mély álmából riadt fel. Pár másodperc múlva magához tér, és kérdően néz ránk. Válaszokat akarunk, mindketten. Egy rövid, és felettébb civilizált beszélgetés után kiderül, hogy fogalma sincs kik vagyunk. Nem ismeri se Isrant, se a Dawnguardot, de feltételezi, hogy ők is vámpírok - bár nem érti, hogy lehet ilyen nevet választani egy klánnak - és az apjának dolgoznak. Ennél ma már mások tévedtek nagyobbat is, de a top 3-ba még így is befér...

Kiderül, hogy a lány neve Serana, és igen, a hátán az egy Ősi Tekercs. Hogy miért lett bezárva, vagy miért van nála egy felbecsülhetetlen Ősi Tekercs, azt egyelőre nem árulhatja el. Nem tudja milyen régóta volt a szarkofágban, ez a hely ahol rátaláltunk teljesen más, mint az a hely, ahol bezárták. Meglepődik akkor is, amikor a jelenlegi háborúról beszélünk. Sose hallott a Cyrodiilból kormányzott Birodalomról, viccesnek találja, hogy Cyrodiil bárminek is a központja, nem hallott a polgárháborúkról sem, bár annak örül, hogy ezek szerint a világ nem lett unalmasabb amíg ő aludt. Az mindenesetre biztos, hogy tovább tartott a száműzetése, mint azt tervezték. De többet tényleg nem mondhat, nem tudja kiben bízhat és kiben nem. Megegyezünk abban, hogy elkísérjük haza, egy kis szigetre Solitudetól nyugatra, és cserébe, ha biztonságban lesz, elmond mindet, amit tudni akarunk. Hja, és eszünkbe se jusson, hogy a Tekercset elvegyük, mert azt nem fogja hagyni. Az az övé.

Seranára ráférne egy erős kávé

A barlangból kifelé haladva, az eddig a falakat és erkélyeket díszítő kőszobrok életre kelnek és ránk támadnak, de az immáron három fősre duzzadt csapatunkon nem fognak ki. A Gargoylek mellett átvágjuk magunkat pár tucat csontvázon, néhány draugr harcoson, majd nem messze egy Sárkány Faltól megtaláljuk a szabadba vezető átjárót.

Vérvonal (Bloodline)

Pár nap lovaglás után után el is érünk a tengerparthoz, ahonnan már látni a Serana apjának házának otthon adó szigetet. Megkeressük a szigetre szállító csónakot, majd rövid evezés után elmondhatjuk, Serana biztonságban hazakísértük. Hja, a ház, amit említett a leányzó, egy hatalmas ódon kastély. Ezt eddig elfelejtette közölni...

A kastély

A kastély kapuján először nem akarnak beengedni, de amikor az őr meglátja, hogy kinek a társaságában érkeztünk, azonnal nyitja a kaput. Ennek ellenére odabenn továbbra is birtokháborítóként kezelnek, de Serana látványa ismét csak lenyugtatja a kedélyeket. A helyi lakáj remegve indul az ebédlőbe, hogy hivatalosan is bejelenthesse a kastély urának, és a népes vendégseregnek: Serana, a lánya hazatért.

Lord Harkon örömmel nyugtázta, hogy mind a lánya, mind az Ősi Tekercs épségben hazaért. Nem tudni, melyiknek örült jobban. Nem csak én és Lydia néztünk össze csodálkozva eme fogadtatás miatt, de Serana is zokon vette a jelenetet. Egy kissé kínos szabadkozás után természetesen helyreáll a béke. Az apja örül a lánynak, a lány örül, hogy újra itthon lehet,mi pedig örülünk, mert jutalmat fogunk ezért kapni, az hétszentség! Nem tudni ki volt Serana anyja és mit tett, de az biztos, hogy valami nagy disznóságot, mert Harkon mai napig neheztel rá. Bár a neheztel enyhe kifejezésnek tűnik annak fényében, hogy a Lord legszívesebb karóba húzná a kedves mamát, miután végignézette volna vele ezt a családi nagy egymásra találást.

Családi ünnepség vámpír módra

A meghitt pillanatok után Serana bemutat minket az apjának, mint a hős megmentőket, akik hazahozták az elveszett leányzót. A Lord is bemutatkozik, ő e kastély ura, és reméli, hogy nem okoz gondot nekünk a tény, miszerint ő egy vámpír. De nem ám holmi hétköznapi Sanguine vámpír. Ő és a klánja a legősibb és leghatalmasabb vámpír klán Skyrimban. Évszázadokig elszigetelten éltek, távol a világ zajától, míg nem egyszer a drága felesége el nem lopta tőle azt, ami a világon számára a legfontosabb. Nem merjük megkérdezni, hogy a Tekercsről vagy Seranáról beszél. Jobb nem bolygatni a kérdést. De most, hogy visszakapta őket, cserébe természetesen jutalmat érdemlünk. A legnagyobb jutalmat, az egyetlent, ami kompenzálja azt, hogy visszahoztuk neki a lányát és a Tekercset...

...a vérét. Igyunk a véréből, és mi leszünk az oroszlánok a megszeppent birkák között. Amerre csak megyünk, az emberek rettegve hódolnak majd be nekünk. És ha mindez nem lenne elég, mint vámpír, sose kell tartanunk többé a haláltól. Mi magunk leszünk a halál. Igyunk a véréből, és éljünk tovább mint hatalmas erejű vámpír lord.

Harkon kis demonstrációja az "A" válasz érdekében

DE. Kivételt tesz velünk és most először a történelem során dönthetünk úgy is, hogy nemet mondunk neki. Soha, senki a halandók közül nem mondott még nemet egy vámpír lord kérésére. Mi lehet az elsők (és egyben utolsók), és mindezt csak és kizárólag azért, mert megmentettük a lányát és a Tekercset. Ha tehát nemet mondunk, most megkíméli az életünket. Viszont attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyjuk a kastélyt, mi is űzött vadak leszünk, szabad prédák, és megszűnünk annak a hősnek lenni, aki egykor nagy szolgálatot tett az ősi vámpírok vezérének.

Mit is válasszunk, mit... is... válasszunk....